2007. 07. 31, Bejegyzés Ginny Weasley naplójában.

Ezt jegyezte bele egy fiatal nő egy kis bőrkötéses könyvecskébe, egy
hófehér lapra. Vállát rázta a néma zokogás. Nem akart fia előtt gyengének
látszani, s ezért előtte, sőt mindenki előtt próbálta leplezni azt a mély
fájdalmat, ami szívét gyötri.

Istenem, - kezdte el az írást- Megint eltelt egy újabb év. Ez a hetedik
évforduló. Harry, ugyanis pontosan ennyi ideje végzett Voldemorttal. De a
győzelem után, mikor mindenki örömittasan ünnepelt, ő eltűnt, s az óta sem,
váltott senkivel sem egy üzenetet.
Minden évben ezen a napon elmegyek arra a helyre, ahol az utolsó csata
volt, ahol mindenki utoljára látta őt. Már senki nem hisz abban, hogy
valaha is visszatér Angliába. De én reménykedem. Sőt biztos vagyok benne,
hogy egyszer visszajön hozzám. Megígérte. Leírta a búcsúlevelében, és én
tudom, ő sohasem hazudik. Már mindenki szívéből kiveszett a remény
szikrája, de bennem még tűzként lobog. Mint minden évben, megint újra
leírom azt, hogy mi is történ néhány évvel ezelőtt. (Mindig, amikor leírom,
ide a naplómba, egyféle támaszt nyújt számomra. Erőt, ad, hogy legyen
türelmem várni arra, hogy visszatérjen.)
A trió Dumbledore halála után nem tért vissza befejezni tanulmányait. Bár
csatlakoztak a rendhez senki nem tudta igazán, hogy mit tesznek, miért
utaznak annyit, rajtuk kívül csak egyedül én tudtam, hogy valójában a
horcruxokat keresik. Más nem. Egyrészt nem akarták, hogy olyan sok ember
veszélybe kerüljön, másrészt tartottak attól, hogy esetleg áruló van a
rendben. - Harry azt sem akarta, hogy barátai vele tartsanak nem akarta
veszélybe sodorni őket. De ők hajhattalanok voltak.
Egy évükbe telt, mire megtalálták Hollóháti Hedvig aranykarkötőjét, amibe
valójában elrejtette Voldemort lelkének egy részét. Utána megint hosszú
ideig nem találtak semmilyen horcruxot.
Miután végre befejeztem a Roxfortot, nehezen, de beleegyeztek abba, hogy én
is velük tartsak. Túlságosan is féltettek, de végül bevettek a kis
csapatba. Fél évig nem találtunk semmit. Majd végül Amerika egyik
elhagyatott részén ráleltünk Godrick pajzsára, amit csak nehéz szívvel
tudtunk elpusztítani.
Boldogan tértünk vissza a Főhadiszállásra, ahol a –szerintünk-
legmegbízhatóbb embereknek elmondtuk a titkot. Ami kis idő múlva Voldemort
fülébe jutott. Most már bizonyos volt, hogy van köztünk egy tégla. De még
mindig nem tudtuk ki az. Voldemort most már nyíltan támadott mindenkit, aki
nem volt hajlandó mellé állni. Így a halálfalók száma egyre nőtt. A világos
varázslók többsége nem akart, meghalni, így inkább halálfalónak állt. A mi
oldalunkon álló emberek száma rohamosan csökkent, nem csak az átállások
miatt, hanem azért is, mert egyre több ártatlan embert gyilkoltak meg. A
sötét oldalhoz egyre több elnyomott sorsú varázslény is csatlakozott, a
jobb sors reményében.
A végső ütközet Harry huszadik születésnapján volt, a Roxmorts- tól nem
messze fekvő völgyben. Ő nem akarta, hogy részt vegyek benne, de végül
sikerült meggyőznöm.
Csendes nyári nap volt. A szél sem fújt, mintha csak érezné a mai események
súlyát. A völgy egy- egy oldalán felsorakoztak a csapatok. A szerelmem itt
állt mellettem, láttam a szemében az elszántságot. De ott van a félelem is.
Nem, félreértés ne essék, nem a saját életét féltette, hanem az itt lévő
alig ezer ember életét. Ugyanis a másik oldalon majdnem kétszer ekkora
sereg állt. Úgy láttam mondani, szeretnek az embereknek valamit. De a másik
csapat már elindult, így hát ő is kiadta a parancsot a támadásra. Alig fél
óra múlva mindenki abbahagyta a csatát, és Harry és Voldemort közti
párbajra függesztette a tekintetét. Látni véltem, hogy valamelyik
halálfaló, miközben a többiek a csata kimenetelével vannak elfoglalva,
megöli Voldemort kis házi kedvencét, a kígyóját, Nagini-t. Harry is
észrevette. Ellenfele, kihasználva azt, hogy egy kis ideig nem figyel rá,
kilőtt egy erős csonttörő- átkot, ami el is találta volna a fiú mellkasát,
ha nem ugrik be elé valaki. Még ma sem merem elhinni, nem más volt, mint
Piton. Ő, aki megölte Dumbledore- t, aki annyi éven át megkeserítette
szerelmem életét testével védte meg az átoktól. Harry kihasználva Voldemort
csodálkozását gyorsan kimondta rá a halálos átkot. Majd gyorsan letérdelt a
földön fekvő férfi mellé. Erős fájdalmai voltak, tudtuk, hogy nem fogja
túlélni. Az átok eltörte az egyik bordáját, ami végül átszúrta a szívét.
Egy órán át szenvedett. Mindketten bocsánatot kértek egymástól. Harry
szemében könnyeket láttam miután meghalt Piton. Ő is nagyon csodálkozott,
hogy az élete árán mentette meg őt a haláltól.
Ő már nem jött vissza ünnepelni. Csak annyit mondott, miután elszállították
az életben maradt halálfalókat, hogy menjek vissza nyugodtan a kastélyba, ő
is mindjárt megy, csak most egyedüllétre van szüksége.
Akkor láttam őt utoljára. Azóta nem. Ő már az sem tudhatta meg, hogy nem
sokára apa lesz. Csak egy éjszakát töltöttünk együtt úgy kettesben. Több
mint hat hónappal a csata után megszületett a kis fiunk, aki most már közel
hat és fél éves. Az apja arcvonásait illetve örökké kócos haját örökölte
azzal a különbséggel, hogy Adam- nek vörös. A szemei is olyanok, mint az
övé, mikor beléjük nézek, úgy érzem, mintha ő lenne itt velem. Levélből
tudtam meg, amit a londoni lakásunkban hagyott, hogy itt hagyja Angliát.
A…

***
Hirtelen ajtónyitódását hallom, ezért pálcával felszerelkezve megyek a
nappaliba. Ott, amit látok attól, még a szívverésem is eláll. Nem hiszem
el… ez nem lehet igaz…
- Harry? Tényleg te vagy az? – kérdem a könnyeimmel küszködve.
- Igen kedvesem. – mondja. Óvatosan odalépek hozzá, és remegő kézzel
érintem meg az arcát. Félek, hogy az egész csak egy álom és hamarosan
felébredek. De nem valóban ő az. Visszatért! Ahogy megígérte.
Sírva borulok a nyakába. Majd szenvedélyes csókot váltottunk. Amit végül
akkor szakítottunk félbe, mikor Adam belépett a nappaliba.
- Ki ő anyu? – kérdi, majd a könnyeket látva a szemembe, óvatosan
megkérdezi- Csak nem apa az?
- De kincsem ő az.
Harry hitetlenkedve állt ott egy helyben, majd megszólalt:
- Van egy fiam? – kérdezte hitetlenkedve, de hangja örömteli volt.
Majd mikor látta, hogy bólintok, odafutott hozzánk és mindkettőnket
átölelt.
- Apa? – kérdezi bátortalanul Adam. – Most már mindig itt
leszel velünk?
- Igen, ígérem. – jelentette ki ünnepélyesen.
***
*Vége*