Második rész:
Shannon nagy boldogságában nem tudta mit is csinálhatna, végül mégis úgy
döntött, visszamegy Pitonhoz, és bosszantja egy kicsit. (jó szokásához
híven) Nem lepődött meg, amikor belépve bácsikáját az íróasztala fölé
görnyedve találta, mogorva képpel.

            -Jó reggelt! Mi jót csinál ma az én kedvenc nagybácsim?

            -Valamit, amihez semmi közöd, Shannon. Kérlek, távozz!

            -Még mit nem! Inkább el leszek itt a szobádban.

            -Nincs valami dolgod? –morgott a férfi.

            -Várj, engedd, hogy gondolkozzak… NINCS! –nevetett
a lány.

            -Mitől vagy ennyire… boldog?

            -Hát… -Shana fején egy pillanatra átfutott a gondolat,
milyen jó lenne valakivel megosztani, ezt a fenomenális élményt… de
azért mégsem a bácsikája erre a legalkalmasabb személy. –csak úgy. De
most…

            -Elmész? –kérdezte idegesen Piton. A lány vágott egy
fájdalmas grimaszt, és kisétált a szobából. Piton egy megkönnyebbült sóhajt
eresztett el, Shannon pedig róni kezdte a folyosókat. Otthon, a kis
varázsló városkájában, ahol a húgával, és a szüleivel élt, mindig volt
kihez szólnia. Mindig volt, aki meghallgassa, és csevegjen vele. Vagy csak
meghallgassa. Mert hát, eléggé szeretett beszélni. És sok mindent szeretett
még, pl. a repülést. Imádott repülni. Sok érdekes dolgot csinált már.
Alapjában véve kedves és őszinte lány volt, ami szívén, az a száján féle
ember volt… És ez sok mindenkit zavart is. Érdeklődött szinte minden
iránt, de feltett szándéka volt, hogy vagy hivatásos kviddics játékos lesz,
vagy lesz egy saját cége. Nem szerette, ha parancsolgatnak neki, sőt ezt
kifejezetten gyűlölte. De hiába szeretett beszélni itt nem tehette, hiszen
nem igazán ismert senkit, akivel olyan bizalmas dolgokról tudott volna
beszélni, hogy meghívta egy fiú a bálba, akit csupán egy napja ismert, de
nagyon tetik neki. Tetszett neki, mert különleges volt, és kedves és rendes
és… hát kissé nagyon nagyon tetszett neki. De jóformán senkit sem
ismert csak Fredet, és Pitont hát nem igazán tudott senkinek sem
lelkendezni, ujjongani, üdv rivalgani, pedig ehhez lett volna kedve…
Ezért inkább elindult, hogy új emberekkel találkozzon. Lehetőleg minél
gyorsabban elhagyta a Mardekár kastélyszárnyát, mert semmi kedve sem volt
mardekárosokkal barátkozni.



###



Fred visszament a klubhelyiségbe, és gyorsan megkereste Georgeot.

            -Nos, kivel mész a bálba? –kérdezte Fred.

            -Még nem igazán tudom. Mondjuk Angelinával… -válaszolt
testvére.

            -Szuper. Akkor ezt letudtuk. És Ron? Ő kivel megy?

            -Nem tom’, de hogy hogy letudtuk, te kivel mész?

            -Én Shanonnal…

            -Piton unokahúgával? Ezt nem mondod komolyan!

            -De… Miért? Baj?

            -Nem… csak meglepő… Mindegy.

            -De téged nem zavar, ugye? –kezdett aggódni Fred.

            -Nem… Csak mondjuk, szólhattál volna róla…

            -Nem volt időm, csak úgy jött… De nem haragszol érte?

            -Nem… Dehogy, még csak az kéne… Viszont, megyek és
szólók Angie-nak.

            -Rendben! –sóhajtott megkönnyebbülten a fiú, és testvére
távozása után, azon kezdett gondolkozni, mi legyen a Weasley-ikrek
következő nagy dobása…



###



George eközben megkereste Angelinát, és elhívta a bálba. (Szerencsére
sikeresen) Beszélgetésük a keleti folyosón zajlott, egy fordulónál…
Szemtanúja volt egy pár diák, és fültanúja még valaki… Shana. Mivel
az ikrek hangja teljesen egyforma volt, nem tudott különbséget tenni a
hangok között. Megállt a forduló másik oldalán, és végighallgatta a
beszélgetést. Biztos volt benne, hogy Fred hívta el a számára ismeretlen
lányt. Sok mindent hallott a Weasley-ikrekről, és simán el tudta képzelni,
hogy őt is csak átverték, mint már annyi mindenkit, ebben az iskolában.
Hiába volt addig vidám, és felszabadult, a jókedve percek alatt elszállt. A
helyére, pedig mély bánat érkezet… az első pár órában. Aztán már nem
is megbántottnak, hanem sértettnek érezte magát… Ennyire még nem volt
szomorú, szinte soha. Csak arra tudott gondolni, hogy mennyire félreismerte
Fredet. Pedig olyan kedves volt vele, és szinte biztos volt abban is, hogy
ő is tetszik a fiúnak. Nem igazán értette, hogy mivel érdemelte ki ezt a
gonoszságot. Céltalanul bolyongott a kastélyban, és legalább hatszor
eltévedt. Ha nem többször. Észre sem vette, hogy közben beesteledett. Semmi
kedve nem volt vacsorázni, sem aludni, ezért inkább visszament a tóhoz,
mint tegnap.